Több mint három év Europe: 2020-08-14 18:00 (UTC)
Permalink

A torony már távolról tekintve is magasan nyúlt az ég felé, kiemelkedve a mély erdőkkel körbevett dombtetőn.

Egy rozsdás főkapu különös nyikorgása előrevetítette az elkövetkező tapasztalatokat.

A régóta elfeledett lugasok végén és a kiszáradt szökőkút mögött lassan teljes képpé változott az öreg kastély látványa: a kőből és fából épített emeletes épület látott biztos szebb napokat, az ablakszilánkok hátborzongatóan tükrözték vissza a vízköpő szörnyek eltorzult vigyorát és üdvözlését.

Belöktem a bejárati ajtót, a kilincs finom rozsdaporrá morzsolódott a kezemben. A gyenge napsugarak inkább csak a levegőben szálló port világították meg, mintha a kétszárnyas lépcső fölötti hatalmas csillárra vetítettek volna játékos belső fényeket. Semmi visszatükröződés vagy csillanás. Jobbra egy konyha, balra a vendégszoba. Minden érintetlen, csak a porréteg mesélt az eltűnt időkről. Már jó ideje senki nem járt erre. Ki élt itt? Miért távoztak? Nem volt meg mindenük?

A lépcső recsegő hangja hozott vissza a valóságba. Festmények és figyelő szemek a falon követték a lépéseimet, elmosódott de valahol ismerős arcokkal. Odafenn két hálószoba és fürdő, egy kis átjáró vezet az erkélyre, ahonnan teljes rálátással a környékre. Néhány percre megálltam, hogy megcsodáljam a kilátást és a csöndet.

Amint visszafordultam a ház felé, egy különösen kialakított padlásrész ragadta meg a szemem - láthatatlan a bejárat felől és a kutakodó szemek számára - a völgyre tekintve. Hogy csak a pillanat okozta-e vagy a szemeim, de egy hirtelen csillanást vettem észre az ablak és a súlyos függönyök mögül. Visszamentem az épületbe és minden nehézség nélkül megtaláltam a rejtett ajtót egy szűk feljáróval együtt. Ahogy felfelé haladtam a sötétben, az elnyomott zene hangja egyre tisztábbá vált, és az ajtó alatt kiszűrődő fény megvilágította az utolsó lépéseket.

Egy teljesen új világ fedte fel magát a másik oldalon: hatalmas bálterem a legjobb napjaiban és minőségében, a bútorzat, festmények, szobrok és a magas minőségű dekorációk mind kivételes miliőt kölcsönöztek az érzékeknek. Úgy tűnt, hogy egy buliba csöppentem: mindenfelé emberek voltak, társasági életet éltek, táncoltak, beszélgettek, nevettek - jól érezték magukat.

Szilárd, gyere és csatlakozz hozzánk! - hallottam a tömegből, és egy mosollyal elvegyültem a többiek között. Régi történetek, régi emlékek jártak körbe egy kedvelhető légkörben.

De valami nem passzolt. Minden rendben valónak tűnt, de valójában semmi nem volt az. Az emberek igen, javarészt. A hangulat igen, javarészt. A környezet.

Kivéve azok a hatalmas színes virágcsokrok a különös virágokkal. Mikrofonok?
Miért van a hangulatvilágítást árasztó lámpaizzóknak még egy szemük? Videókamerák?
Mi az a furcsa fénytörés a falakra rögzített hatalmas tükrök szélén?

Az embereket figyeltem. Ők is észrevették és látják ezeket?
Nem zavarja őket, hogy minden közvetlen és közvetett gondolatuk, mondatuk, kifejezésük, gesztikulációjuk és mimikájuk rögzítésre és feldolgozásra kerül?

Hogyan lehet bármiféle őszinte, tartalmas és személyes beszélgetést folytatni ilyen helyeken?

Letettem a poharat és kiléptem az ajtón. Egy pillanatra visszatekintettem, a teljes látomás már el is tűnt.

^ az oldal tetejére