Egy éve Europe: 2020-12-13 18:00 (UTC)
Permalink

Ma kora reggel csöngetett a DHL, az anyacég által megtűrt lopásra és bűntényre kapható futárja: hatalmas vigyorral és annál nagyobb igyekezettel átadta az EMS csomagot.

Ez év szeptember 12-e után néhány napig televíziót néztem.

Lehet kérdezni hogy Minek?, de az Eurosporton a snooker világbajnokság egy érdemes és negyed füllel követett háttérzajt adott; a Superbike laza torzított gitárja pedig még akkor is felkeltette a figyelmet, amikor már legalább két éve folyamatosan ugyanezt a vágást adja a csatorna.

Egészen addig a pillanatig, amíg meg nem szólaltak a reklámok: egy végletesen vontatott, végzetesen vonagló, halálosan sebesült és megfáradt női hang kezdett ömlengeni. Olyan tónussal mintha Az Egész Világ Sorsát a súlyos vállain cipelné, a WMN PWR Atlasza, a valaha létezett legszerencsétlenebb teremtés, akit mindenkinek kötelessége végtelen szomorúsággal sajnálni, akiért kötelesség könnycseppet morzsolni.

Úgy tűnik, hogy manapság ez a mainstream.
Egy másig cégnek is van ilyen hirdetése egy teniszezőnővel.
Elgondolkoztató hogyan rendszerezik el a méj bölcsességeket a célközönséget egyszerre gunyorosan kétbites csipogó zenével megszólítva.

Elgondolkoztató, de természetesen logikus: a DHL inkább több tíz, ha nem százezer eurót fizetett az önfényezésre (gyomorforgatásból vetekszik a FIFÁs filmmel az első helyért), minthogy meg sem számolható mennyiségű angol nyelvórákat szervezett volna az alkalmazottainak.

A történet vége a következő. Noha azt sem lehet bizonyítani, hogy nem magyar földön került feltépésre a boríték, mégis efelé az álláspont felé hajlok.

Ennek ellenére a Magyar Posta felvállalta a DHL sarát és visszafizették a szállítási díjat. Noha a csomag történetére sohasem fog fény derülni, de köszönöm nekik hogy ők beszélnek az ügyfelekkel, nekik szándékukban áll megoldani a problémákat, és ha csak áthidaló jellegűt, de akkor is adtak egy megoldást az ügyre.

^ az oldal tetejére