Sokféle csokoládé létezik.

A weboldal olvasói már messzemenően jártasak abban, és régen tudják hogy mi nem a csoki — például nem az, amikor megemelkedik a motor első kereke, hanem amikor egy 100-as út hirtelen 60-ra enged, és macskakővé változik a kanyarban.

Kaunertal nem volt csoki. Hasonló esetekben az egész test és agy kizáróan a helyzet megoldásán gondolkozik, semmi más egyéb nem fog az eszedbe jutni.

Tovább böngészve a múlt évek emlékeiből jutott eszembe az eddigi legnagyobb motoros csokim. Sem videó vagy kép nem készült, mert egyrészt fel sem volt szerelve, és úgy különösebben látványos se volna a mozgóképesített történet.

Kisebb kiruccanáson voltam Pozsonyban, és a Petřin utcáinak egyikén volt a kétnapi szállás. Ez eddig rendben is volna, a szlovák budai oldal, biztosan szép lesz a kilátás a folyó és a város felé. Motor lényegében teljes menetfelszereléssel felpakolva, hátul a csomagokkal, hátamon a hátizsákkal. Közel sem volt túlpakolva, bár a könnyű, de terjedelmes ruhazsák vertikális kilengedezésre adott lehetőséget a poggyász első emeletén.

Az egész helyzet felismerése Noé hirtelen özönével csapott le rám, csak épp' a mennyországi vízszerelő elfelejtett előre szólni.

Történt ugyanis, hogy noha laza budai hegyoldalakat vizionáltam, a szállás ezzel ellentétben egy brutálisan 30 fokos lejtős és enyhén kanyarodó, nem autópálya minőségű utcán jelent meg előttem — annak is vertikálisan a közel legfelső részén. Olyan utca, melyen gyalogosan sétálva is hátravetett nyakkal nézel felfelé. Olyan utca, ahová nem megerőltető, de mégis 4 órányi motorozás után érkezel. Körülbelül egy-két számmal a háztól lejjebb álltam meg, olyasfajta gondolatokkal mint leállítani a motort és becsöngetni — de mindez valójában sohasem történt meg. Az ön- és töltött súlyával, a kitámasztó lehajtása és a motor oldalra döntése után csak annyi történt, hogy: …KKKKKKRRRRKKKRR……KKRRRRKKKRRRRR……KKKKRRRRRRKKKKRRRR…. Nem a napi imádságokat végeztem Cthulhu-hoz, hanem motorul nem beszélők számára ennek hivatalos magyar fordítása úgy néz ki, hogy a motor karmolva-kapaszkodva csúszott visszafelé az aszfalton.

Mit teszel most, Babszem Jankó? Nem tegnapi a történet, de a kerékpár- és motorkerékpár mérnökök hatalmas tiszteletet kapnak tőlem, hogy két féket találtak ki: ugyanis annak gondolata, hogy a megvetett bal lábammal megtartsam az egész motort, mialatt a jobb lábamat egy pillanatra is felemeljem a földről és táncoljak a fékpedál fölött — az instabilitás csimborasszója volt, így maradt az első fékkel stabilizálás.

Ami szép és jó — de sakkmatt helyzet.

Minden motoros (önmagától, safety-tréningből, autóvezetői hasonlatokból) tudja hogyan kell lejtőn felfelé indulni:

• bal kéz behúzva tartja a váltókart, egyesben
• jobb láb a féken tartva megakadályozza a visszagurulást
• jobb kéz enyhén nyitja és megtartja a gázt, nem a skarlátvörösbe, csak annyira hogy az emelkedő fizikájának leküzdéséhez elegendően felpörögjön a motor
• amint megvan a megfelelő fordulatszám, egyszerre szinkronizáltan engedi ki a bal kéz a kuplungot, és emelkedik fel a jobb láb a fékpedálról
• ahogy szükséges, az indulás utáni századmásodpercekben még tovább játszik a váltókarral és csavar egy nagyobbat a gázkaron és dolgozik a jobb lábával
• mindenki mosolyog

A fentieket az első fékkel is meg lehet tenni, de a jelenlegi alkalom nem volt megfelelő a játszadozásra.

Ez volt a terv. A gyakorlatban a lejtő lejtése annyira instabillá tette a motort, hogy a legkisebb mozdulat is csak billegtetni kezdte és gurulni-csúszni kezdett hátrafelé. A motoros bakancsok célhasználatát pedig már mindenki jól tudja — beleértve a minimális sziklamászó képességeiket is. Öröm az ürömben hogy a szállás ekkor már nyílt kapuajtóval várt, így megkönnyebbültem, hogy innen csak be kell lőnöm a motort a már vízszintes parkolóhelyre.

Amely egyelőre még a hídnál messzebb volt, mert két opció volt adott a behajtásra:

• hegynek fel: magabiztosan bizonytalan voltam abban, hogy egy ilyen meredek lejtőn, a csomagokkal majd vágok egy kilencven fokos jobbkanyart a kapubejáró felé, főleg amikor a lépcsős járda fölött csak az utolsó pillanatban vált láthatóvá a bekanyarodás helye. Lelki szemeim asztrálsíkja teljes nyugalommal vizionálta a pillanatot amikor a motor lelassul a kanyarvételhez — onnan pedig a jobbra eldőlés után velem együtt lebukdácsol a domboldal alján lévő sztrapacskát kínáló étterem bejáratáig.
• hegyről le: ez már jobban hangzott…más opció nem lett volna…melynek során csak érkező lendületből és könnyű fékjátékkal egy balos kanyarral befordulok a parkolóhelyre

Úgyhogy maradt a Batman terv. Ehhez előbb még a babszem állapotot is stabilizálni kellett, vagyis a forgalmas utcában az első fékkel együtt, a visszapillantókkal, nagyon óvatos test- és fejforgással, és egy geometriailag tökéletes háromszöget felvéve szépen lassan hátragurultam egy alsó pontig — ahol végre már éppen nem parkolt egy autó az út ellenkező oldalán, és be tudtam állítani a motor hátsó kerekét, így annak további gurulását megfogta az útpadka.

A történet innen már laza kéjgurulás volt, olyan tételek kivételével, mint Hogyan fordulj vissza hegymenetben egy szűk helyen megállás, lefulladás, eldőlés nélkül egy 30 fokos lejtőn, csomagokkal? esti meséje — de végsősoron ezt az akadályt is elsőre leküzdöttem, így sikeresen átjutottam a garázskapun ahol ismét eszembe jutott levegőt venni.

A történet tanulsága
Hideg kezek, hideg pulzus, hideg fej.