2022-05-22 Europe: 2022-09-30 08:20 (UTC)
Permalink

Ha már unod a klasszikus görög hivatkozásokat, itt egy frissítő a Sötét…Közép korba.

A napi túra célpontjában nem voltak ókori istenek, hanem az idővonal Misztrász korai napjaiba tér vissza.

Misztrász a Negyedik keresztes hadjárat utolsó napjai környékén véste oldalait a történelemkönyvekbe, amikor a frank Második Villehardouin Vilmos elfoglalta Monemvaszíát, a Peloponnészosz-félsziget keleti partján fekvő fontos katonai állomást és térdre kényszerítette a Tajgetosz utolsó ellenálló törzsét is. Ezzel a lépéssel teljesen lecsapta a félszigetet a bizánci uralom kezéről. Villehardouin 1248 és 1249 telén végigutazta a vidéket, és végül egy látványosan magasba emelkedő dombtetőn Lakodémon közelében találta meg az uralkodásának székhelyét — akkortájt ez volt az ókori Spárta neve.

Az elkövetkezendő körülbelül kétszáz évben egy forgóajtó jellegű csata tombolt a félszigeten a frankok, a Bizánci Birodalom és az Ottomán Birodalom között. A 13. század közepén a helyi görög lakosok úgy döntöttek hogy elköltöznek Lakodémonból, hogy Villehardouin kastélya alatt a domb lábánál találjanak menedéket, és ezzel megszületett Misztrász.

A 15. századig Misztrász és a kastély relatív nyugalmat élvezett, mely állapot mint általában, kulturális és tudásbéli fejlődést hozott a régióba. Ezekben az időkben épültek a manapság is jó állapotban lévő Agia Sophia, Agios Nikolaos és Agioi Theodoroi templomok.

A virágkor a 15. század közepén ért véget, amikor az Ottomán Birodalom közel 200 évre berendezkedett. Misztrászt a 19. század első felében érte el a végzet, ekkor az egyiptomiak a görögök önállósági törekvéseire mészárlással, fosztogatással válaszoltak és lerombolták a környéket. Az eredeti Misztrász újjáéledése lassan történik, elsődlegesen mivel a túlélő lakosság javarésze az ókori Spárta területére költözött vissza, legújabb kori nevén Spártiba. A múltjával, és a bizánci templomok a frank erődítményben kulturális jelentőségével együtt Misztrász 1989 óta szerepel az UNESCO listán.

Babákat szakadékba dobni egy hatalmas nem-nem.
Már az idők kezdete óta ez a meglehetősen elfogadott szokásmód, és ez alól Spárta sem volt kivétel. Noha Spárta egyet jelent a nyers erővel, a szóbeszéd, mely az állítja hogy a gyengének tartott csecsemőket lehajították a Tajgetoszról egyszerűen hibás. Ennek a hátborzongató feltételezésnek ismeretlen a pontos forrása, de egy már ismerős név ugrik fel: Plutarkhosz, Delphoi papja, egy politikában kifejezetten tehetséges személy. Vagy a görög szándékosan tipizálta a spártaiakra ezt a viselkedést, vagy ismét csak a szükségtelen keressünk-és-találjunk démonokat esete tűnik fel a sarkon, legkevésbé kitervelt eugenetika.

Sokkal értelmesebb válasz lehet, hogy Plutarkhosz szavai félrefordításra vagy félreértelmezésre kerültek az évszázadok során. Ismert, hogy a spártaiaknak is kezelniük kellett a túlnépesedést, és valóban születtek csecsemők akiket a család és a közösség számára életképtelennek minősítettek, és tényleg volt egy idősebb emberek csoportja akikkel konzultálni kellett életről vagy halálról — de utóbbi döntés sohasem végződött csecsemők levegőbe röptetésével, látni őket repülni és keményen landolni.

A spártaiak ilyen esetekben a gyermek kitevése szokást követték, mely szerint a szülők a bármilyen okból nemkívánt csecsemőjüket egy nyilvános helyen hagyhatták. Ezeket a helyeket apothetainak hívták, és egy ilyen pontosan létezett a Taügetosznál. Ezzel az objektivitás fontos megállója került az események forgatagába, mivel más kultúrákkal ellentétben egy visszafordíthatatlan lépés és a végzet eldöntése nem az érzelmileg érintett szülőké volt, hanem a kívülálló véneké is. A torz- és szörnyszülöttek életfunkcióit valóban megszakították, de lényegesen kisebb erőfeszítéssel, mint egy fáradságos hegymászás a viharos esőben a hegy tetejére, hogy onnan az örvénylő fekete mélységbe dobjanak egy visító és remegő csecsemőt mialatt a villám fénye tükröződik a rémült babaszemekben.

Kérdés nem fér hozzá, hogy az apothetai még mindig nem tekinthető humánus megoldásnak, hanem a lehető legkevésbé rossznak a szándékkal együtt hogy legalább adjon egy esélyt az életre. Az elkövetkezendő évek sokféle irányban folytatódhattak, néhányan az istenek mosolyával gyümölcstelen de törődő szülők kezeibe kerültek, míg a kevésbé szerencséseket a rabszolgakereskedők vagy a bordélyházak WMN PWR vezetősége vette fel.

Kortárs kutatások visszatértek a hegyhez és ókori időkre visszavezethető csontokat találtak, de a kutatások azzal az eredménnyel zárultak, hogy a csontok fizikailag fejlettebb személyeké, nem pedig csecsemőké.

^ az oldal tetejére